Szomorúbb, szürkébb a világ, mert Lakatos Lajos professzor úr már nem elérhető… …pedig olyan megvidámító és inspiráló volt felhívni vagy beugrani Hozzá, meg egyáltalán, tudni, hogy van, ötletet meríteni a történetéből.
Kevesebben ismerték közelről a magyar gyermekorvosok, intenzívesek és neonatológusok közül, mint akiknek szüksége lett volna rá. Valahogy a közkórházi lét még mindig olyan irgalmatlanul távoli a fővárosi és klinikai központú gondolkozásunktól, hogy nagy értékek maradnak lokálisak. Most még legalább évente van egy-egy nagy kongresszusa a magyar gyermekorvosoknak, ahol találkozhatunk egy-egy rejtett ikonnal (mert Ő jópárunknak az volt) – meg kellene tartanunk ezt a jó szokásunkat, bármennyire is fragmentálódik a hivatásunk! Öröm, hogy legalább 2019 őszén Egerben az ország gyermekorvosai előtt még időben átvehette a jól megérdemelt Kerpel-Fronius Emlékérmet, és tarthatott egy csak rá jellemzően szellemes és szabadszájú, virtuóz előadást. Egy kis „lajosos” élmény így jutott még, szinte búcsúzóul azoknak, akik rászánták azt a félórát. Bepillantás ebbe az egyedi élménybe a hivatalos bár, de rá jellemzően nem szokványos rövid önéletrajza:
„Nevem: Lakatos Lajos. 1942. február 22-én születtem Debrecenben, a régi DEMKE épületében, kétszeresen nyakamra csavarodott köldökzsinórral... 5 éves koromban, szinte egész életemet meghatározó orvosi műhiba áldozata lettem: egy traumás térdsérülést a család ismerős professzora gonitis tuberculosa-nak minősített, ami 6 évig tartó, csípőtöl talpig érő gipszkötést ("nyugalomba helyezés") jelentett. Ennek köszönhetően "siralmas" gyermekkor jutott osztályrészemül: első elemibe pl. nem jártam; írni harmadikos koromban tanultam meg; a magyar helyesírást pedig csak a gimnáziumban sajátítottam el. A "nyakamba szakadt" rengeteg szabad időt szerencsére jól kihasználtam: 8 éves koromban már egy egész könyvtárat "kiolvastam", s könyvekből, folyóíratokból egyedül sakkoztam. Miután Papp Károly Professzor Úr (az 50-es évek elején még adjunktus) megszabadított a gipsztől, a sakkban elért mesterjelöltségemet és NBI-es csapattagságomat megtartva, megyei első osztályú futball-gárda tagjaként is sportoltam úgy, hogy az egyik (gipszes) lábam 3 cm-el hosszabb volt a másiknál (kanyarfutáskor "jól jött"). A labdarúgást szintén orvosi műhiba miatt kellett abbahagynom, miután először szívinfarktust, majd bal Tawara-szár blokkot, végül WPW-szindrómát állapítottak meg. Szerencsére öreg koromra kinőttem őket. Az orvosi hivatás választását végeredményben ezek a műhibák alapozták meg, miután a várótermek gyakori vendégeként sokszor eszembe jutott: mennyivel jobb a "másik oldalon". Iskolai tanulmányaimat – beleértve az egyetemi éveket – végig kitűnő eredménnyel abszolváltam, amellett, hogy elnyertem a jó tanuló, jó sportoló kitüntetést is. Régi vágyam teljesült, és a gyermekklinikán kezdhettem el dolgozni, ahol a „ranglétrán” viszonylag könnyen és gyorsan kapaszkodva, címzetes egyetemi tanári és habilitált doktori címeket szereztem. 1988-ban kineveztek az újonnan alakult Kenézy Kórház Gyermekosztályának élére, miközben a „vasfüggönyön innen” egyedüli tagja lehettem egy igen előkelő tudományos társaságnak, amelyet mindössze 50 nevesebbnél nevesebb professzor alkotott a világ szerencsésebb tájairól. Nevemhez fűződik a D-penicillamin újszülöttkori alkalmazása, a világon először, ami számos hazai kitüntetést és külföldi előadásra való felkérést eredményezett. Három könyv (egy angol nyelvű), 6 könyvfejezet (1 német és 3 angol nyelvű), ill. 172 közlemény (86 angol nyelvű) birtokosa vagyok. Két – immár középkorú - fiam és két csodálatos kislány unokám van.”
Én hálás vagyok, hogy nekem életre szóló élmény jutott Belőle. Egy jó félévet dolgoztunk együtt a nyolcvanas évek végén a debreceni gyermekklinika legendás légúti hármas pavilonjában. Ő vélt összeférhetetlensége miatt „száműzött” volt ott, én pedig zöldfülű kezdő. Személyes és szakmai kapcsolatunk többi része már ennek a sose felejthető iskolának a három és fél évtizedes, intenzív bár, de mégis csak – utózöngéje. Művésze volt a szakmánknak. Általában lezseren és nagyvonalúan dolgozott, de szükség esetén olyan koncentráltan, mint nagyon kevesek. Tudta, mi a lényegtelen és rutin, és azzal gyorsan végzett, de a hetedik érzéke mindig be volt kapcsolva, és egyszer csak, mint a vadászkutya beindult, és mindent elfeledve vizsgált, olvasott, diagnosztizált; mesterfokon gyógyított. A váltás a két létállapot között villámgyors volt, és hibátlan célzással történt. Fantasztikus dolgokat fedezett fel a szemem előtt rutinnak látszó esetekben, minden sallangot mellőzve. Az adott, egyedi gyermekre és a betegségére koncentrálva, pillanat alatt gyógyítottunk, cselekedtünk – protokollokat ismerve, de a konkrét életet szolgálva . Ugyanilyen volt a tudományban is – mit se törődött a formákkal; amikor rájött a szabadgyök kutatás új útjára, azonnal megrengette a világot.
Szeretett élni, úgy énekelt, hogy operaénekes is lehetett volna, finom borokat ivott, és baráti társaságban végtelenül kedves, szellemes volt. Jó volt Vele lenni.
Szépen aludt el január 18-án hétfőn éjszaka, ahogy kérte a Jó Istentől, szenvedés nélkül. Kell, hogy találkozzunk, mert biztos, hogy ennek az utolsó éjszakának az élményét is szellemesen és pontosan, tudományos és spirituális igényességgel fogja átadni, úgy hogy egyszerre lesz szórakoztató, tanulságos és megrendítő. Kikönyökölve a csillagokra…
Velkey György János a Magyar Gyermekorvosok Társaságának tanácsadó elnöke
