A Magyar Gyermekorvosok Társasága a 2011. évben Bókay János-emlékérmet adományozott Blatniczky Lászlónak, ezzel ismerve el a gyermekgyógyászat és a gyermek diabetológia terén évtizedek óta végzett odaadó munkáját. A díjat Pécsett, az MGYT Nagygyűlésén vehette át a Szent János Kórház Budai Gyermekkórház részlegének főorvosa, akit ebből az alkalomból kérdeztük a szakmai múltjáról, a szakma szépségeiről és a gyermekorvoslás jelenlegi helyzetéről.
Honnan indult Főorvos úr pályája? A Pécsi Orvostudományi Egyetemen végeztem1971-ben, így nagy öröm számomra, hogy most Pécsen vehetem át ezt a megtisztelő díjat. A végzés után eredetileg nem klinikusnak készültem, hanem elméleti embernek, így aztán a pécsi Anatómiai Intézetben kezdtem el dolgozni, majd két év után átkerültem a Semmelweis Egyetem anatómiájára. Itt 3 évet töltöttem, és végül is ezt követően láttam be, hogy a klinikusi tevékenység az, ami igazán a szívemhez közel áll. Az elméleti alapképzettségem ekkor arra determinált – öt éves tanársegédi, illetve előtte három éves tudományos diákköri tevékenység eredményeként –, hogy olyan munkahelyet keressek, ahol klinikai endokrinológiával foglalkozhatok. Így kerültem ide a Budai Gyerekkórházba, ami már akkor is – a 70-es évek közepe táján – a gyerek endokrinológiai klinikai kutatásnak és ellátásnak a fellegvára volt. Itt az évek alatt megtanultam a gyermekgyógyászat elméleti és gyakorlati ismereteit, miközben végigjártam a kórházi ranglétra fokait. De az szintén belém volt oltva, hogy e mellett tudományos tevékenységgel is kell foglalkozni, és szerencsére ezt a nézetet a főnököm is osztotta. Ma már elmondhatom, hogy immár 35 éve gyerek diabétesz gondozással foglalkozom. Ennek egyik meghatározója volt az, hogy a pécsi Anatómia Intézetben egy olyan fantasztikus munkacsoportban dolgozhattam, amelynek a hasnyálmirigy béta-sejtjeinek, vagyis az inzulintermelő sejteknek a regenerációs készsége volt a témája. Gyakorlatilag az egész életemet végigkísérte az inzulin és az inzulinnal kapcsolatos minden elméleti és klinikai ismeret, hiszen már diákkörösként, utána pedig mint végzett anatómus is ezzel foglalkoztam.
Hogyan telt az elmúlt több mint három évtized?
Egész egyszerűen csak dolgozni kellett, alávetve minden egyéb érdeket ennek a tevékenységnek. Azt kell, hogy mondjam, gyakorlatilag minden egyes családi vagy egyéb magánéleti eseményben a meghatározó az volt, hogy éppen hogy vagyok beosztva vagy milyen kongresszusra kell készülni. Lehet, hogy ez helytelen, mert ma ezzel a mentalitással gyakorlatilag alig-alig találkozik az ember, de az egyetemi éveim alatt azt plántálták belém, hogy az igényes munka az, ami számít, és amivel az ember saját magával is elégedett lehet.
Hogyan látja a mai fiatal orvosgenerációt?Kórházigazgatóként gyakorlatilag folyamatosan találkoztam az orvostanhallgatókkal, illetve az egyetemről kilépőkkel, akiket itt a kórházban szakvizsgáig nevelhettünk. Azt tapasztalom, hogy jelenleg más a helyzet, mint ami fiatalkorunkban volt. A mi korunkban valahol volt egy nagyon szerény, de egészen biztos „megélhetési” szituáció, nem voltak nagy pénzügyi igényeink, és nem mindjárt akartunk mindent, ahogy az ma szinte természetessé vált. Mindegyikünk látta maga előtt az elődöket, akik több évtized alatt eljutottak anyagi és egzisztenciális vonatkozásban oda, hogy kiegyensúlyozott, nyugodt körülmények között éltek. Hangsúlyozom azonban, hogy ebben az játszott szerepet, hogy nem voltak irreális elvárásaink az élettel kapcsolatban. Annak, hogy ma ide jutottunk, egyik fő mozgatórugója az, hogy a mai fiatal úgy gondolja, neki egy-két éven belül mindenképp arra az életszínvonalra kell jutni, ahol a 30-40 éve pályán lévő nagy elődök vannak. Úgy gondolom, hogy ez feloldhatatlan ellentmondás. Mindez rányomja a bélyegét az illető tevékenységére, akit elsősorban nem az érdekel, hogy szakmailag többet nyújtson, hanem az, hogy meg kell élnie. Nyilvánvaló azonban, hogy a nyugati kortársakhoz hasonlított igényszint a hazai viszonyok között egészen másfajta ritmus szerint lehet csak esélyes. Tudományos tevékenységre szinte alig lehet valakit rávenni, és nem látni azokat, akikben az ember perspektívát lát, aki akár a vezetője is lehet az aktuális gyerekgyógyászati osztálynak vagy intézménynek.
Miben látja a generációváltás nehézségeit?
A 90-es években, amikor divatba jött az, hogy az egészségipar orvosokat alkalmaz, akkor egy teljes fiatal generáció eltűnt a színről vagy legalábbis megritkult, mert elszippantották az ugyancsak jobb egzisztenciát biztosító gyógyszercégek. Ez a generáció jelen pillanatban 40 és 50 év közötti, ami hiányzik a betegágyak mellől. Így ma van egy 50-55 év fölötti generáció, és nagyon sok nyugdíjas, és lenne egy 35 éven aluli generáció, akik között azonban nagyon kevés az a szakorvos jelölt, aki a rendszerbe belép. Sajnos a gyerekgyógyászat valahol elvesztette azt a varázsát a fiatalok számára, amit mi annak idején éreztünk. A gyerekgyógyászat népszerűsége hátrébb csúszott a szakirányok között – kivéve a nők körében. Hogy ennek mi a magyarázata, azt nehéz megmondani. Tény, hogy itt dolgozni kell, sokat kell dolgozni és kevés pénzért. Ez a mai mentalitású fiatalok számára nem egy olyan perspektíva, ami vonzóvá teszi a gyermekgyógyászatot, pedig a gyermekgyógyászati tevékenység a legszebb az orvosi szakmák között. Ma ott tartunk, hogy szinte hiány szakmává fog válni a gyerekgyógyászat, mert kevés a rezidens. Magyarul 8-10 éven belül itt olyan mértékű gyerekgyógyász hiány lesz, hogy gyakorlatilag nem is lehet felmérni azt, hogy vajon hogyan lehet majd átstrukturálni az ellátást annak érdekében, hogy mind a kórházi, mind az alapellátási szint – gyerek alapellátásról beszélek – gördülékenyen továbbfunkcionáljon megfelelő létszámú és megfelelő felkészültségű orvossal. Amikor az én fiatal koromban egy állásra 8-an, 10-en, 20-an jelentkeztek vagy pályáztak, addig ma nagyon szerény a jelentkezők száma.
Miért gondolja úgy, hogy a gyerekgyógyászat a legszebb az orvosi szakmák között?
Gyermekgyógyászként úgy lehet kontaktusba kerülni a beteggel, hogy az őszinte, és teljességgel kiszolgáltatottan várja, hogy mit fogok mondani, mit fogok tenni, miközben óriási regenerációs készséggel rendelkezik. Ez azt jelenti, hogy – túlzás nélkül lehet mondani – a rutinbetegek 60-70%-a valószínűleg spontán is meggyógyulna, mi csak besegítünk a gyógyulási folyamatba, hogy gyorsabb legyen. Ezek olyan komponensek, amik eleve arra predesztinálják a gyerekgyógyászatot, hogy ez sikerszakma legyen, siker az orvos számára. Gondoljon csak bele! Egy belgyógyász segíti a lejtőn a felnőttet, és az a dolog lényege, hogy a lejtőnek a szöge minél kisebb legyen, vagyis hogy minél hosszabb ideig éljen a beteg, de alapvetően egy lejtőn lévő egyedet segít. Mi gyermekgyógyászok egy emelkedőben lévő korosztályt segítünk, hogy optimális legyen a fejlődésük, ami nagyon felelősségteljes munka, aminek során a prevenciónak rettentő módon kell érvényesülnie. Igazából minden beavatkozásunkkal, minden tevékenységünkkel azt segítjük, hogy a gyermekek felfelé ívelő fejlődése mindig jó úton haladjon. Ez óriási különbség a felnőtt orvosláshoz képest. Véleményem szerint mi gyermekorvosok – néhány tragikus helyzetet kivéve – alapvetően sikerre vagyunk „ítélve”.
